Vetített kép
www.diafilmmuzeum.hu
Médiamix, 2006. január

 

Szentek, sztahanovisták, dohánykertészek, műkorcsolyázók, fizikusok és felfedezők, mesehősök és cserépkancsók. A diafilm története a laterna magicától a webre digitalizált cellulóz-acetát tekercsekig. Vetített képes múzeumi kincsbányászat és szakmai alapokról elrugaszkodó dühroham.

A foglalkozási ártalmak a legváratlanabb pillanatokban képesek megkeseríteni az ember életét. Kiszúrja, mondjuk, a diafilmmúzeum webjét – érdekes is, tanulságos is, mulatságos is, hasznos is –, gondolja, csap neki egy kis hírverést, már amennyire lehetőségeiből telik. Igen ám, de a recenzensnek korrektorszeme van, ha írott szöveget lát, öntudatlanul beleköt az élő fába is, és ha mindjárt az első érdemi információkat tartalmazó oldalon tucatnyi helyesírási-nyelvtani hibába botlik egy alig egyflekknyi szövegben, bosszús redőkbe rándul a homloka, és oda a lelkesedés. De hát gyűrjük le az ellenérzéseket, a mezei látogatók többségét úgyse érdekli, hogy összetett szó-e a „magángyűjtemény”, az olyan marhaságokról nem is beszélve, hogy melyik mozgószabályt kell alkalmazni a „nyomtatottkatalógus-kollekció” szerkezet leírásánál.

A virtuális diafilm-történeti múzeum tehát magángyűjtemény – tulajdonosa Bíró Ferenc –, a weben közölt állományadatok szerint tartalmaz bő háromezer diafilmet és -sorozatot (több mint kilencven százalékuk magyar), továbbá ezernyi szövegkönyvet és pár száz aprónyomtatványt, plakátot, „technikai eszközt”. Igazi ruhásszekrény-kincsesbánya.

Múzeumi kincsbányászathoz igen jól jön egy katalógus, és nagy öröm, hogy a múzeum katalógusa fönt van a weben. Csapjunk is rá a Katalógus menüpontra, és jöhet is megint a szakmai alapokról elrugaszkodó dühroham. Először is webszerkesztésileg: mi a jó fenének kell egy keresőoldalnak átméreteznie és a képernyő jobb oldalára ragasztania a böngészőablakot? Duplán dühítően, mert látszólag hagyja emberi méretűre ráncigálni és áthelyezni magát, hogy aztán a „keresés” gomb minden lenyomására összemenjen, és visszapattanjon a jobbszélre. Minek? Igazi webdizájner-fafejűség.

Aztán, ha megadtuk magunkat a makacs katalógusablak kényének, jönnek a könyvtáros-muzeológus szakmai csacsiságok. Először is: egy hat adatmezős keresőfelületet súgó nélkül a látogató elé lökni modortalanság. Másodszor: egy néhány ezer tételes, de olyan spéci gyűjteményben, mint egy diafilm-kollekció, az ember reflexszerűen turkálni kezdene – ha tudna. De ez a katalógus nem hagy böngészni, nem lehet, mondjuk, a címek mutatójába belelapozni.

Próbáljuk hát kitrükközni. Mondjuk, a diák többségét az 1900-as években adhatták ki, írjunk a „megjelenési év” mezőbe egy 1-est, vagy 19-et, és drukkoljunk, hogy a keresőmotor automatikusan csonkol (mint jeleztük, súgó nincs)! Mázlink van: mintha csonkolna. 2323 találat, ezzel megvan az állomány jó kétharmada, lehet böngészni. Ha 21. században kiadott filmeket keressük, és beírunk egy 2-est, 285 találatot kapunk, csupa 1952-es, 1962-es stb. kiadásokkal; vagyis remek keresőmotorunk nem csonkol, hanem egy egyszerű karakterlánc-kereséssel szúrja ki a szemünket. (Ha 20-at írunk be, nyolc találatot kapunk.)

Hasonlóan elszórakozhatunk a többi adatmezővel is. Ha például elengedünk a „cím” mezőben egy szóközt, megtudhatjuk, hogy 2423 egyszavasnál hosszabb című tétel van a katalógusban. És 2176 cím tartalmaz legalább egy „a” karaktert. Joggal mondhatják persze, hogy egy múzeumi katalógus nem ilyen ökörködésre való. Nézzünk hát egy találomra kihalászott katalóguscédulát: cím: A császár új ruhája; közreműködők: Andersen rajz Zórád Ernő; jellemzők: 1 diatekercs (25 normál kocka) : sz[ínes].; tárgyszavak: mese; kiadási adatok: Bp. : MDV., 1955. Nem mondhatnánk, hogy túl sokat bajmolódtak a névadatok egységesített besorolási állományával, vagy hogy túlzásba vitték a tárgyszavazást.

A magyar szentek és az alberttelepi sztahanovista

Hagyjuk is a bicegő katalógust, „A diavetítés története és technikái” menüpont több örömöt ígér. És igen, ha túltesszük magunkat a – magukat minduntalan önfejűen pozícionáló és méretező – felnyíló ablakokon és azon, hogy az ódon, „múzeumi” barnára dizájnolt – mellesleg egészen kellemes kinézetű – szájton diatekercs módjára, vízszintesen tekeregnek az aloldalak, egy rakás érdekes információhoz és illusztrációhoz lehet szerencsénk. Leonardo camera obscurájától és Athanasius Kircher laterna magicájától a Jules Verne ködfátyolkép-vetítőjéig. Tudták, hogy a vetített kép első nagy felhasználási területe az oktatás és a tudományos ismeretterjesztés volt? Például az 1897-ben alapított ismeretterjesztő egyesület, az Uránia 1907-ben ötvennégyféle ősi „analóg PowerPoint-prezentációt” kínált az okulni vágyó vidéki publikumnak: bérelhető előadások diapozitív-sorozattal, inkluzíve vetítőgép.

Van egy Tanulmányok menüpont is, egyetlen – igaz, terjedelmes – tanulmánnyal: A nagyipari diafilmgyártás kezdetei a II. világháború után. Szaktörténészeknek érdekes forrás lehet, bár szerzője nincs neki. Ahogy nézem, szerkesztője, korrektora se.

És amiért mindenképpen érdemes felkeresni ezt a szájtot: a Vetítőteremben végignézhetünk másfélszáz kopott diafilmtekercset. Körülöttünk a szoba elsötétedik, a monitor a kombináltszekrényre akasztott foltos lepedővé, az egér a forró bádogvetítő nyikorgó bakelitgombjává változik, és kiesünk az időből. Friedrich Gábor, Hont-Varsányi Ferenc, Molnár Ottó vagy a képregénykirály, Zórád Ernő rajzai; a Tamás bátya kunyhója, A kis dobos, az Üssed, üssed, botocskám, a Kis Mukk, Ben Hur... de sajnos, kielégítetlenek maradunk: ebben a virtuális vetítőben alig van néhány a klasszikus mesediákból. (Talán mert Magyarországon még mindig létező iparág a diafilmgyártás- és kereskedelem? Az impresszum szerint a diafilmeket a Diafilmgyártó Kft. engedélyével teszik közzé…)

A muzeális ismeretterjesztő és propagandaanyagokban viszont alaposan elmerülhetünk. Még világháború előtti tekercsek is akadnak; a Falu Urániájától a Magyar szentek (1930.) vagy a Szép Erdélyországról (1928., tárgyszavak: ismeretterjesztő, magyar, történelem, politikai, agitáció). Aztán bőven az ötvenes évek. Rajzos, verses agitpropmese 1951-ből, Aki a népnek vermet ás a címe, kiadta a Szövetkezetek Országos Szövetsége, a költő a névtelenség ködébe vész, pedig kár: „Sonkás Vendel, ez a neve, / Szíve mint a kéreg, / Hogy a munka vígan folyik, / Eszi őt a méreg. / Haragjában így füstölög: / – Menten falrahágok! / Versenyeznek egymással a / Termelő brigádok!”

Tudták, hogy volt valaha filmhíradó dián? 1953: „Loy Árpád alberttelepi sztahanovista frontfejtő és Buzai Mihály várpalotai sztahanovista bányász a kongresszuson hívták ki egymást munkaversenyre.” Sőt külön sporthíradó? Londoni diadal, 1953.: „Hidegkuti éles lövése az első percben védhetetlenül vágódik az angol hálóba. 1:0-ra vezetünk. Ölelkeznek a magyar játékosok, Merrick angol kapus dermedten áll. A Lenin körúton, a hangszóró alatt zúg az éljen.” 1955-ben műkorcsolya-Eb volt a városligeti műjégpályán, 69 kockás diatekercs őrzi az emlékét: „A csehszlovák Dagmar Lerchova őzugrása”.

A munkásosztállyal szövetséges, szövetkezetekbe tömörült dolgozó parasztság harca a népegészségügyért, 1953-ban: Termeljünk több és jobb minőségű dohányt! („A melegágyak készítésénél friss szarvasmarhatrágyát keverjünk lótrágyával 2:1 arányban, mert így a legkönnyebb a melegtermelés biztosítása.”)

Aztán tudomány, Öveges professzortól a szovjet atomfizika diadaláig, közlekedés a Csepel motorkerékpártól az Ikarus autóbuszig, távoli tájak (Kőrösi Csoma, Jelky András, Benyovszky Móric nyomában) és hazai tájak (Mecsek, Mátra, Balaton), valamint népművészet (fazekak, csuprok, butellák; hímzések, szőttesek, pásztorfaragások). Abbahagyom.

Vicinális digitális

Végül vegyük elő a kritikusi bunkót. Ha a www.diafilmmuzeum.hu egy egyszemélyes magánmúzeum magánwebje lenne, bátran mondhatnánk rá, hogy kitűnő. De a Virtuális Diafilm-történeti Múzeumnak – amely büszkén hirdeti a nyitólapján, hogy 2004-ben E-fesztivál-díjat kapott – azonban a Neumann János Digitális Könyvtár és Multimédia-központ (azért is a helyesírási szabályzatnak megfelelően írom le a nevét) a gazdája (az impresszum szerint a Neumann a „megrendelő”, a szájtot az Ultramarin Design készítette).

A Neumann-házat annak idején a honi digitális kultúra fellegvárának ígérték, de az ember néha az az érzése támad, hogy csak egy kisvárosi fiókkönyvtár lett belőle. A diamúzeumot például a nyitólapján kínálja, olyan termékei-szolgáltatásai között, mint a WebKat.hu, a Bibliotheca Hungarica Internetiana vagy a pompás Digitális Irodalmi Akadémia. Innen nézvést egyáltalán nem hat jól, hogy a hároméves szájton a háromezer tételes gyűjteményből még csak 140 tétel van digitalizálva – a 2005. november 23-i hírlevél büszkén adja tudtul, hogy ismét bővült 10 (tíz) diafilmmel a digitalizált tartalom, istenem, de nagyszerű ­–, vagy legalább tudatnák, ha szerzői jogi, üzleti, költségvetési vagy akármilyen okok késleltetik a valódi digitális múzeummá válást. Az már szóra sem érdemes, hogy a nyomtatott anyagok (szövegkönyvek, katalógusok, kisnyomtatványok, plakátok) beígért digitalizálásának se híre, se hamva.

Jó-jó, persze tudjuk, hogyan szoktak haladni kultúrtermék-digitalizáló projektjeink (nem minden fenékig Digitális Irodalmi Akadémia). De az semmiképp se fogadható el, hogy a Neumann-ház – azzal a küldetéssel, amit magáénak vall – megengedi magának, hogy olyan szövegeket engedjen a szájtjaira, amelyek nincsenek kellően szerkesztve-korrektúrázva.

Zsadon Béla