Történelmi emlékezet, tálalva
www.chicagohistory.org/dramas/
Médiamix, 2006. június

 

Hogyan jöhet össze jól a web – az internet, a számítógép, a hálózat, ad libitum – és az úgynevezett történelmi emlékezet? A kulturális örökség. Az emberi tudás. Addig rendben van, hogy a könyvtárak, a múzeumok, a levéltárak, az archívumok, a képtárak, a helytörténeti és néprajzi gyűjtemények – az akármik, amikben akármi van – tárolmányait digitalizálni kell. És közkincsé kell tenni a digitalizáltakat (bocsánat: hozzáférést kell biztosítani a tudástárak holdingjaihoz). De hogyan? Milyen a jó tálalás, amitől nem megy el az étvágy? A kultúrszomj. Azt hiszem, találtam egy egészen jó kis példát, nekem legalábbis bejött.

Május elseje eredettörténetét kerestem anarchizmusarchívumokban, munkásmozgalmi webeken, lexikonokban. Nekem csak annyi volt meg, hogy volt valami balhé százhúsz éve Chicagóban. Kezdett összeállni – összekuszálódni? – a „sztori”. Például hogy május elseje május 4-én volt. Vagyis az a valami, aminek 1889-ben a II. Internacionálé párizsi alakuló kongresszusa az emléknapjává nyilvánította május elsejét. „A munkásosztály nemzetközi összefogásának harcos ünnepévé” – ahogy a Kádár-kori lexikon mondja. Vagy harmadikán?

Valami demonstráció

1886. május elsején, szombaton Chicagóban is hatalmas tömegdemonstráció volt – mint az Egyesült Államok minden rendesebben iparosodott városában, ha már országos rendezvényt szerveztek a szakszervezetek. „Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés...”, as usual. Úgy különben Chicagóban nem történt semmi érdemleges, ahhoz képest pláne nem, hogy aznap például Millwaukeeban kilenc tüntető munkást lőttek agyon a rendőrök.

Hétfőn, harmadikán viszont összebalhéztak a McCormick mezőgazdasági gépgyárnál a hónapok óta sztrájkoló szervezett melósok a sztrájktörőkkel. A rendőrség ólommal oszlatott, két halott árán. Erre fel szervezett másnap, május 4-én tiltakozó nagygyűlést néhány anarchista aktivista Chicago Haymarket nevű terére. Akkoriban (is) elég durva idők járták, ipari forradalom, rohamos urbanizáció, bevándorlás, gazdasági válság. Osztályharc. A burzsoázia rettegett, az államhatalom durvult, a radikális mozgalmárok robbantgattak. A Haymarket téri tüntetésen is bevágott valaki – ma sem tudni, ki – egy kis dinamitot a rendőrök közé. A rendőrök elvesztették a fejüket, és kitört a „haymarketi mészárlás”. Csak a rendőrök közül nyolcan haltak meg.

A polgárok felháborodtak, az igazságszolgáltatás belendült. Hajtóvadászat indult az anarchisták ellen. Rövidesen nyolc anarchistát vontak koncepciós eljárás alá az Egyesült Államok talán leggusztustalanabb kirakatperében. Hetet halálra ítéltek, négyet fel is akasztottak, az ötödik öngyilkos lett.

Nagyjából itt tartottam, amikor valahol a Wikipedia–Library of Congress–Chicago Historical Society (CHS) útvonalon bekattant a Kánaánba vezető link. A hely neve The Dramas of Haymarket.

Az online projekt

A Haymarket drámái nevű – az alkotók meghatározása szerint – „online projekt” a Chicagói Történeti Társaság (új nevén Chicagói Történeti Múzeum) és a Northwestern University terméke, anyagi hátterét a Library of Congress pályázatán elnyert pénz szolgáltatta. Alapja – a föltálalt menü – a CHS állományából digitalizált hatalmas elektronikus archívum, a Haymarket Affair Digital Collection (HADC). A szájtot impozáns létszámú csapat készítette: a Credits oldal vagy hatvan nevet sorol fel. Az impozáns jelző mindenképpen jogos, közgyűjtemény közszolgáltatásáról lévén szó. A projekt főnöke – kurátora – az amerikanista Carl Smith történészprofesszor. Érdemei hervadhatatlanok.

A szájt, nevének megfelelően, egy történelmi dráma alakját ölti: ötfelvonásos tragédia prológgal és epilógussal. A kronologikusan elrendezett hét rész magja Smith professzor nagyszerű, izgalmas tanulmányának hét fejezete. Az „előadás” természetesen az 1886. május 4-iki, tragikus bombamerénylettel véressé lett Haymarket téri munkásgyűlésre koncentrál, de nem csupán arról szól. Sokkal többről.

Az „előjáték” az ipari forradalom kiváltotta viharos észak-amerikai urbanizációval indít, különös tekintettel az 1830-ban alapított, és a század végére másfél milliósra dagadó Chicagóban lejátszódó gazdasági, társadalmi és kulturális folyamatokra, bennük az 1871-es nagy tűzvésszel és az 1877-es országos vasutassztrájkkal. A szinte burjánzó és vehemensen radikalizálódó munkásmozgalommal.

Az első felvonás – „Föld alatti tűz” – a társadalmi folyamatok besűrűsödését adja elő; az 1880-as évek első felében az osztályharc – szóban és tettben – élesedik. A polgárság és az államhatalom fegyverkezik, a radikális mozgalmárok, főként a szélsőséges anarchisták dinamitbombákat gyártanak. A második felvonás – „Itt teljesedjék be tragédiád” – három jelenet: 1886. május 1., 3. és 4. Tömegdemonstráció a nyolcórás munkaidőért; sztrájkolók és sztrájktörők összetűzése a McCormick gyárnál, rendőrségi sortűzzel, halottakkal; tiltakozó nagygyűlés a Haymarket téren, bombamerénylettel, mészárlással.

A harmadik felvonás – „A törvény csapdái” – a legterjedelmesebb. Szín a tárgyalóterem, a háttérben polgári pánik és vakrémület, rendőrségi boszorkányüldözés. Hét halálos ítélet az Egyesült Államok történetének talán legmegrendezettebb tárgyalásán. Színjáték a színjátékban.

Negyedik felvonás – „A nép hangja” –: küzdelem a fellebbviteli és a közvélemény-formáló fórumokon, siralomház, vesztőhely. Ötödik felvonás – „A holtak feltámadása” –: Nyilvános temetés tömegtüntetéssel, emlékművek avatódnak, a történelmi tudat emlékezni kezd; posztumusz kegyelem. Az epilógus címe „Befejezetlen dráma”. A meghasadt történelmi emlékezet máig folyó versenye. Két kegyhely és két mártír, a megölt rendőr és a felakasztott anarchista.

A Smith professzor tanulmányának – „interpretatív esszéjének” – mind a hét fejezetéhez társul három-négy illusztratív tematikus egység; térképek, grafikonok, fotók, metszetek, műtárgyak és artefaktumok (a tetthelyen járt gumibottól az akasztófát ábrázoló kitűzőig), hang és videoanyagok; dokumentumok, kéziratok, újságcikkek, kiáltványok, plakátok. Minden egyes tételhez alapos ismertető és elemző szöveg társul. Az anyagok között van néhány „korszerű webes fícsör” is, van például „virtuális túra” térben és időben a Haymarket téren és környékén, vagy a haymarketi mártírok emlékművénél.

Meghallgatható néhány korabeli munkásmozgalmi nóta is: a „Hivatalos nyolcóra-dal” („Eight hours for work, / eight hours for rest, / eight hours for what we will!”), a Munkás-Marseillaise („Arise ye freemen, strike! / Till sordid tyrants yield; / The ballot is the poor man's sword; / The law shall be his shield”). Különösen megható Annie Laurie szomorú skót balládája; Albert Parsons énekelte a siralomházban a kivégzése előtti éjszaka.

Ezek mellett a tematikus összeállítások mellett minden fejezethez tartozik egy „From the Archive” menüpont is: válogatás a HADC gyűjteményéből, a dokumentumok fakszimilében és teljes szövegű átiratban. Az utolsó fejezetnél itt személyes emlékezéseket láthatunk videofelvételeken; a témával foglalkozó történészek, illetve egy-egy anarchista, illetve rendőr áldozatnak a leszármazottja beszélnek.

Egyébként a Dramas of Haymarket szájt és a HADC archívum szorosan kapcsolódnak egymáshoz, gyűjtemény és prezentáció oda-vissza átjárhatók. Ez talán a szájt legnagyszerűbb tulajdonsága. Hogy a remekül feldolgozott és ehetően, sőt ínycsiklandóan tálalt interpretáció mögött hatalmas, digitalizált könyvtári, levéltári, múzeumi anyag van bekötve, szabadon, korlátlanul elérhetően. Tudós kutatónak, tanárnak, diáknak, érdeklődőnek egyaránt. És persze tovább lehet lépni a chicagói történeti múzeum más gyűjteményei, illetve más kollekciók felé.

Az emlékezet színháza

Bevezetőjében a kurátor hosszan taglalja, miért szervezték dramatikus koncepció szerint a szájtot. Először is drámai volt a korszak és a helyszín. A polgárháború után Egyesült Államok, az ipari forradalom, a robbanásszerűen gyarapodó város, a válság, az Európából beözönlő munkástömegek, a radikalizálódó osztályharcos szervezetek és eszmevilág. A Haymarket téri gyűlés, amely akkoriban mindennapos rendezvénynek számított ott és akkoriban, de amelyen egy szikrányi drámai fordulat fellobbantotta a „föld alatti tüzet”, és megmutatta, hogy a harc harc, hogy minden sztrájkban, gyűlésben, tüntetésben benne van a vérfürdő lehetősége.

A másik drámai aspektus a vérfürdőt követő jogi processzusé, amelyben minden szereplő, ügyész és védő, vádlott és bíró, esküdt és tanú ritualizált szerepét játssza egy megkerülhetetlen szövegkönyv szerint. És a szereplők rendíthetetlenül alakítják szerepüket az ítélet után is, a siralomházban és a fellebbviteli tárgyaláson – annyira, hogy négy elítélt egyszerűen nem hajlandó kegyelmet kérni –, egészen a tudatosan különös színpadiassággal megrendezett kivégzésig.

És a közönség figyel. A vádlottak-elítéltek hónapokon át a legnagyobb sajtónyilvánosság előtt élték le a börtönben hátralévő idejüket, rengeteg vendéget fogadtak, cikkeket, könyveket írtak, agitáltak. Személyes sorsuk is egy-egy külön dráma. Leginkább talán Albert Parsonsé; az angol puritánok leszármazottja, a konföderáció polgárháborús hőse, aki fekete asszonyt vett feleségül, és akit nem tudtak elfogni: önként adta föl magát a tárgyalás első napján. Egy középosztálybeli leányzó szerelmes lett August Spiesba: össze is házasodtak a siralomházban – „by proxy”, képviselők útján. „Megvetem magukat, megvetem a rendjüket, a törvényeiket, az erőszakon alapuló hatalmukat. Akasszanak fel érte!” – mondta a tárgyaláson Louis Lingg, de nem várta meg, hogy tényleg felkössék. Harcostársai ügyesen csempésztek be neki a börtönbe ezt-azt, egyszer a fegyőrök dinamitot találtak a priccse alatt. Azt a gyutacsot nem találták meg, amivel felrobbantotta a saját fejét.

A dráma nem ért véget a kivégzéssel, noha a lapok ilyen címekkel tudósítottak róla: „Az utolsó felvonás”, „A függöny legördül”. A temetés maga is dramatikus tömegrendezvény volt. A konfliktus, a drámai feszültség fennmaradt. 1889-ben emlékművet állítottak a Haymarketen halt rendőröknek. 1893-ban a kivégzetteknek. Ma mindkét emlékmű nemzeti emlékhely. Mindkettőhöz zarándokolnak emberek, ki ezért, ki azért. Mindkettőnél tartanak ünnepségeket, megemlékezéseket. Az egyiknél erről, a másiknál arról. (A rendőrök emlékművét többször át kellett helyezni, mert folyton megrongálták. A vietnami háború elleni tiltakozásul fel is robbantották. Kétszer.)

Smith kurátor melankolikus sorokkal zárja drámai elmélkedését: „Minden résztvevőt alapvető társadalmi kérdések foglalkoztattak. Milyen jogokkal és kötelességekkel jár a tulajdon? Hány órát kell dolgoznia egy embernek, hogy tisztességgel megélhessen, és hogyan biztosíthatja a kiérdemelt ellenszolgáltatást? Mi módon alkotható valóban nyitott és demokratikus, az egyént megbecsülő társadalom? És a mindezeket és a kapcsolódó ügyeket egyesítő alapvető kérdés: milyen feltételek között élhetnek és munkálkodhatnak emberi lények egymással közösen? Amíg erre a kérdésre nem születik válasz, a Haymarket drámája befejezetlen marad.”

Zsadon Béla